a mi történetünk

Gyermekkorában mindenki sokat ábrándozik arról, vajon milyen lesz az élete felnőttként. Mint minden kislány, én is egy idealizált világot képzeltem magamnak, nem is lehet másképp, nekem biztos mindenből a legjobb lesz, lesz majd egy nagy kertes házam, kutyám, cicám, egy gyönyörű szőke, hosszú hajú kislányom, egy szuper, sportos, jóképű kisfiam, sármos, jóképű férjem, aki imád engem és a gyerekeinket.

Minden nagyon szépen is indult, nagyon vártuk a kislányunkat, a terhességemmel nem volt semmi probléma, kicsit ugyan elhúztuk a végét, Maya nem igazán akart kibújni, már két hete bent feküdtem a kórházban túlhordással, amikor elindultak az első fájások.

Az első fájásom péntek este kezdődött, végig vajúdtam a szombatot, a vasárnapot és szörnyű fájdalmak között Maya végül megszületett hétfőn, fél kettőkor. Itt már gyanakodnom kellett volna, hogy valami nem stimmel, de hát mindenki azt mondta, a szülést meg kell szenvedni, nincs ennél nagyobb fájdalom az életben (és tényleg), az orvosok azt mondták minden rendben van, egészséges, gyönyörű kislány, ráadásul 10/10 lett az Apgarja. Meg egyébként is, nekem csak tökéletes gyermekem születhet. Úsztam a boldogságban, órákon át bámultam Őt és Ő is engem, csodaszépnek láttam, imádtam az első pillanattól fogva.

Nagyon nyugodt kislány volt. Ritkán sírt. Kicsit félretartotta a fejét és a lábacskai nem voltak szimmetrikusak, de mi voltunk mindenféle szűrésen és mindenhol azt mondták, minden rendben van vele. OLVASS TOVÁBB!